Kiss Endre főoldal   Kiss Endre e-book






Tartalomjegyzék Kísértet járja be európát - 04 Kísértet járja be európát - 06 Utolsó lap

Kísértet járja be európát - 05

Szerző: Kiss Endre




mondható. A globális kommunikáció lehetősége ugyanis sohasem csak feltétel vagy keret, maga a globális kommunikáció gyakorlata azonnyomban már tartalmakat is generál. Más szóval ha a globális kommunikáció önmagában nem is indukál jelentéseket, azaz nincs saját szemantikája, pusztán azzal, hogy alapzatán a globális kommunikáció praxisa egyáltalán lehetséges, mégis sajátos szemantikákat hív életre. Ezek a tartalmak és ez a szemantika azonban nagyon nehezen határozható meg, hiszen ezek a tartalmak nem abban az értelemben a globális kommunikáció tartalmai, mint amilyen értelemben Borisz Viszockij vagy Yves Montand színpadról énekelt üzenetei egy meghatározott aktor tartalmai és üzenetei voltak. Más oldalról azonban Borisz Viszockij vagy Yves Montand üzenetei nem maradtak változatlanok abban a folyamatban, amelynek során a globális kommunikáció hordozta őket. Ezért ezt a jelenséget, amely természetesen a tartalmak és üzenetek minden válfajára egyformán érvényes, a globális kommunikáció sajátos tartalomképzésének tekinthetjük, amelyben sokadik alakban ismerhetünk rá a funkcionális és nem-funkcionális szférák sajátos egymás mellett élésének teoretikusan nehezen meghatározható, a valóságban azonban a legnagyobb mértékben megszokott tényeire.

 

A globális kommunikáció újabb és újabb technikai hordozóinak megjelenése természetesen elsősorban a mi korszakunkra jellemző. Nagyon is fontos emlékeztetnünk azonban arra, hogy a globális kommunikáció univerzalitása a modern kor eredetétől fogva meghatározó. A nyomtatott napisajtó és a hálózatai mögött álló távírási lehetőség az akkori fogalmak szerint valódi univerzális kommunikációt teremtett. Történelmi léptékkel mérve rohamos sebességgel szüntette meg a helyi információs körforgás zártságát, közelítette egymáshoz az egyes kultúrákat és régiókat. A gyökértelenné válása és az új, szabad identitás megteremtésének esélye egyaránt következményei ennek a tegnapelőtti univerzális kommunikációnak. Sajátos és máig alig elemzett hatása ennek a szakasznak, hogy átalakította az addigi vezető kulturális médium, az irodalom környezetét és lehetőségeit is. Egyre csökkentette ugyanis az információ és a tudás azon szektorait, amelyre az író és csakis az író tehetett szert. Ha nem is akarjuk abszolutizálni ennek a mozzanatnak a jelentőségét, akkor is világos, hogy ezen a szálon az akkor még “csak” univerzális, de még nem globális kommunikáció alapvetően játszott közre az irodalom és a “magas kultúra” összes más válfajának fejlődésében, de azok további

differenciálódásában is.  

 

Az információs- és tudástársadalom formációi azonban azon a szálon is kapcsolódnak a globális kommunikáció jelenségeihez, hogy olyan szükségleteket testesítenek már meg, amelyek csak a globális kommunikáció talapzatán váltak és válnak lehetségessé. Az információs- és tudástársadalom, mint szükséglet, nyomban meg is világítja, hogy a globális kommunikáció is a globalizáció és a funkcionális rendszerek világának olyan képviselője, amely a szükségletek generálásának élő paradoxonjához vezet. A globális kommunikáció ugyanis lehetővé teszi az információs- és tudástársadalmat, úgy is, mint új szükségletet és úgy is, mint a globális kommunikáció meghatározott formáit. Ugyanakkor azonban erőteljes nyomást gyakorol a társadalomra, hogy a lehetségessé váló új (és ebben az esetben teljesen legitim) szükségletet intézményesen elégítse is ki. Egyszerre tehát új szükségletet termel, de maga nem tud gondoskodni a szükséglet kielégítéséről. Ez már az egyes társadalmi szereplők, az aktorok feladata, s mint ilyen, a tudástársadalom és a tudástársadalom megértésének újabb területe.

 

(A tudás hideg és meleg frontja) A huszadik század hatvanas éveitől, de valójában már a tizenkilencedik század végétől hatalmas vita folyik a tudás, a műveltség és az iskola céljairól. Egy mindenkori “új szemlélet” áll a mindenkori “régi”-vel szemben. Végtelen ellentétpárokba lehet a nagy diszkusszió egymással szembenálló pozíciókat megfogalmazni.

 

A műveltség egyik változatának felidézésekor tisztes régi épületben, sápadt, csokornyakkendős diákok perfekt görögséggel beszélnek és felső matematikát tanulnak, hogy húsz év múlva mint az eljövendő uralkodó osztály prominens tagjai kovácsoljanak tőkét behozhatatlan, arisztokratikus kulturális előnyeikből. A műveltség ezzel ellentétes változatának felidézésekor modern levegős épületekben, időnként friss zöldellő réten egészséges testű lányok és fiúk mezítláb, önkezükkel font ruhákban bontakoztatják ki kreativitásukat, hogy azután húsz év múlva boldog és alkotó emberekként valósítsák meg személyiségük legbelsőbb tendenciáit. 

 

A műveltség első változatának felidézésekor a sápadt és csokornyakkendős elitiskolák tanulói baljós módon csak a legdifferenciáltabb társadalmi szerepekre vannak felkészítve, így miniszterekként és hadvezérekként nem állnák meg helyüket sem a kézműiparban, sem a tömegközlekedésben. Műveltségük konzervatív, értékeket véd, ezzel akarva-akaratlanul társadalmi csoportérdeket realizál. Így persze nem is lehet elég modern. Ezzel szemben a műveltség második típusa nyitott és demokratikus és elviekben az összes társadalmi és munkamegosztásbeli szerepre egységesen készít fel a menedzsertől a hírolvasásig. Szellemisége liberális és demokratikus, nem kiszorító, de befogadó, mindent megtesz a modernizációért.

 

A műveltség első típusának felidézésekor arra kell gondolnunk, hogy a társadalmi különbségek olyan ritmusban termelődnek újra, mint Bill Gates cégeiben az egyre tökéletesebb winchesterek, miközben intézményéből a statika szelleme árad, és eljárásai tökéletesen szembenállnak a tanulás egzakt törvényeivel. Ezzel szemben a műveltség második típusának felidézésekor feldobog szívünk a társadalmi különbségek viharos csökkenésének láttán, az ilyen intézmény szelleme dinamikus és eljárásai mély egybecsengést mutatnak az emberi természet tanulásra vonatkozó legtitkosabb tulajdonságaival.

 

Ha a műveltség első típusára gondolunk, kényszerűen belénk villan, hogy ez a típus meghatározza, ki a művelt ember, ezzel kategorizál és csoportokat jelöl ki. Orientációja dologi, logikája formális, és mindenféle legitimáció nélkül még azt is meg akarja határozni, mik az európai civilizáció és kultúra értékei. Ezzel szemben a műveltség második típusa nem akarja meghatározni, ki a művelt ember, nem kategorizál és nem oszt meg. Orientációja tartalmi, és nem foglal állást azokban a kérdésekben, hogy melyek lennének az európai civilizáció végső értékei. A műveltség (és az ilyen iskola) első típusa eleve terel és szelektál, kijelöli a tanuló későbbi pályalehetőségeit. Programja végleges és befejezett, és nem férhető hozzá korlátlanul mindenki számára. Nem teremti meg a további fejlődés lehetőségét. A műveltség (és az arra épülő iskola) második típusa nem terel és nem szelektál, programja nem végleges és nem lezárt és mindenki számára hozzáférhető.

 

A szembeállítás a végletekig tovább fokozható. A műveltség első típusa, a nagy klisé szerint, sikertelenségre ítéli a tanulók jó részét, szellemi befektetései a jövő felől nézve nem igazolhatók, távol áll a társadalom lüktető valóságától, a múltat hosszabbítja meg, nem érdekli a jövő, nem összeegyeztethető a valóságos társadalmi viszonyokkal. A műveltség második típusa, így a közfelfogás,  sikerélményben részesíti a tanulók jó részét, szellemi befektetéseit a jövő fényesen igazolja, benne áll a társadalom lüktető valóságában, a jövőt készíti elő, miközben tökéletesen harmonizál az aktuális társadalmi viszonyokkal is.

 

Ha a szükséges általánosságban fogjuk fel a globalizációt, eredendő következmény, hogy az abban uralkodó műveltségeszménynek a második típus felé kell elmozdulnia. Az ekkor fellépő számos, részben új nehézséggel ebben a kísérletben nem kell foglalkoznunk. Csak azt emelnénk ki, hogy a második típusú műveltség valódi áttörésének legnagyobb akadálya az, hogy ez a műveltség pozitívan nem létezik.

Ezt a műveltséget az első típussal való majdnem kétszáz éves állandó és állandóan új alakot öltő szembenállás alakította ki, önmaga lábán megálló pozitív tartalmai, szerkezetei nincsenek (kicsit hasonló ahhoz a példához, amikor a hatvanas évek második felében Magyarországon valaki meg akarta alapítania “Technikai ismeretek” tantárgyat). A második típusú műveltségnek ezen a gondján természetesen nem segíthet, hogy az első típusú műveltséget lerövidítik vagy leegyszerűsítik.

 

Mégis nyugodt lélekkel eltekinthetünk attól, hogy kizárólag ezt a problémát tekintsük meghatározónak. Miközben ugyanis a műveltség társadalmi klímájában hideg front uralkodik, megjelenik benne egyidejűleg a meleg front is. Miközben a globalizáció alaptendenciájának a második típusú műveltség felelne meg (attól valóban függetlenül, hogy valóban létezik-e pozitívan ez a típus), az informatika fejlődése a tudástársadalom új lehetőségét alapozza meg. Korai lenne ennek minden következményét egyáltalán

megbecsülni is. Annyi bizonyos, hogy az informatikai forradalomra épülő tudástőke és tudástársadalom inkább az első típusú műveltség kiszélesítésének irányába mutat. A globalizáció és a tudástársadalom eltérő tudás- és műveltségfogalom irányában mozdulnak el. A társadalomnak olyan világban kell élnie, ahol ez a különbség egy rendszerben jelentkezik.

 

(Negyedik kulturális technika vagy a tudás társadalma?) A jelen társadalmának információs-, majd tudástársadalomként való értelmezése közvetlen és rövidtávú következményekkel jár az iskola- és általában a művelődés egész rendszere számára is. Miközben ezeket elsősorban a német példa alapján egyes részleteiben érinteni fogjuk, már most fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a valódi előrelépés egyik legfontosabb feltétele éppen az lesz, mennyiben fogják fel a társadalmi szereplők, hogy az információs-, még inkább azonban a tudástársadalom nem a maga közvetlen eszköz mivoltában létezik és fejleszthető, illetve fejlesztendő ki csupán. Miközben az iskolarendszer és az egész művelődés komputerizációja magyarázatokra nem szoruló, természetes és logikus lépés, arra kell elsősorban felfigyelnünk, hogy ez mindeddig még eszközjellegű, azaz szélesebb értelemben technikai, instrumentális mozzanat. 

 

Az információs- és tudástársadalom kialakításának döntő kérdése tehát, mennyire értik meg a társadalmi szereplők az új társadalomnak éppen azt a dimenzióját, ami a közvetlen eszközjellegen, azaz az új információs technológia technika-mivoltán túlemelkednek. Mint eszközök, az iskolarádió, az oktatófilm, a programozott oktatás vagy a számítógépes programcsomag érdemükben nem különböznek egymástól. A közöttük, mint eszközök közötti különbségek ugyancsak technikaiak, a teljesítőképesség, a nagyságrend, az ökonómia eltérései. Ezek a különbségek nemcsak nem lebecsülendők, sőt, adott esetben nemcsak egyszerűen előrelépést, de valódi forradalmakat jelenthetnek. Ezzel együtt azonban létkérdés, hogy az információs- vagy tudástársadalmat elsősorban ne ebben a technikai- és eszköz-jellegében fogjuk fel. A tudástársadalom az emberi lehetőségek valóságos megsokszorozódása.

 

A művelődés- és iskolarendszerbe juttatott számítástechnikai eszközök ezért önmagukban nem indukálják a valódi információs- és/vagy tudástársadalomhoz szükséges változásokat. Az elvégzendő feladat kezdetben természetesen valóban technikai és instrumentális. A tanulók (és a művelődési rendszer más szintjeinek “tanulói”) elsajátítják a számítástechnikai ismereteket, és ha ez megtörténik, nyilvánvalóan önmagában is említésre méltó eredmény, azonban még mindig azonban technikai és instrumentális mozzanat - Gernot Böhme német szociológus kifejezésével élve “kulturális technika”. Ebben az összevetésben a többi kulturális technika a számolás, az olvasás és az írás. Tegyük félre az ezzel az osztályozással szemben esetlegesen felmerülő tudományelméleti aggályainkat. Ez az osztályozás ugyanis e problémák ellenére világos üzenetet sugall: aki nem fogja tudni egy valamennyire is elfogadható szinten kezelni a számítógépet, az eljövendő évtizedek társadalmában kétségkívül ahhoz fog hasonló helyzetbe kerülni, mint aki ma nem tud minimális szinten számolni, írni vagy olvasni. S az, hogy ilyen emberek léteznek és hogy ezeket a hátrányokat valóban elszenvedik, a kilencvenes években széles társadalmi csoportok meghatározó élményévé vált. 

 

Miközben az információs- és tudástársadalom összefüggésében a számítástechnika új eszközrendszerének használata több kulturális technikánál, egyáltalán nem egyértelmű, hogy miben, milyen okok és összetevők miatt az. Ennek feltárása hozzásegíthet ahhoz, hogy jobban megértsük a tudástársadalom új lehetőségeit is. A civilizatórikus dimenziók a számítástechnika nem egy meghatározó képességének eredményei. Az intellektuális technológia operativitása és effektivitása zajtalanul alakította át a termelést és az ügyviteltechnikát. Nem kevésbé meghatározó szerepet játszott az informatikai rendszer közvetlen eszköz- azaz gépjellege egy sor olyan tevékenységben, amelyek intellektuális operacionalizálása mindaddig lehetetlennek tűnt. S csak mindezek után következik az informatikai komplexum történelmi jelentőségű képessége a rendezett információk korlátlan gyűjtésére, elrendezésére és tárolására. És akkor még mindig nem beszéltünk a korlátlannak definiálható rendezett információk a gyakorlatban ugyancsak korlátlannak mondható újrarendezésének, kezelésének képességéről (az információk ilyen nagyságrendű halmazának esetén a legtöbbször az ebben való eligazodás, az egyre változó szempontok alapján való keresés sokszor még jóval fontosabb is, mint maga a hatalmas halmaz, hiszen az ilyen mega-halmaz csak akkor válik a gyakorlat szempontjából életfontosságúvá, ha a kezelhetőség kritériuma optimálisan megjelenik). Folytassuk ezeket a képességeket a kezelési idő forradalmi lerövidülésével, de ne hallgassuk el azt a makroszinten ugyancsak történelmi jelentőségű képességet sem, hogy az operációk minden elemét az összes részhalmaz nagyságrendjében és összefüggésében rögzíteni is (majd ennek megfelelően ismételni is) lehet. Nos, a fent felsorolt alapsajátosságoknak már mindegyike egyedül is valódi civilizációs forradalom. Egymással összefonódó komplexumaik, egymást a hatványozásig erősítő egymásra- és kölcsönhatásaik az utópia magasába emelik az értelmes emberi tevékenységet.

 

Nem is olyan könnyű tehát megmutatnunk, melyik a modern informatika legfontosabb tulajdonsága, melyik pontosan az, ami az utópikus dimenzióhoz vezet. Nem tudjuk megmondani azért, mert a felsorolt összes képességek “ember”-felettiek, de nem tudjuk megmondani azért sem, mert a dolgok rendje, a valóságos működés, a rendszereket átható funkcionalizmus egyszerre és egyidejűleg működteti ezeket a tulajdonságokat. Az mindenesetre világos, hogy a negyedik kulturális technikának az a fajta értelmezése, amelyikkel igen gyakran találkozunk, miszerint a jelen és jövő polgárának azért kell az iskolában elsajátítania a számítástechnika alapjait, hogy ne szenvedjen hátrányt a “banking”-ban és a digitális “shopping”-ban, könnyen lehűtheti lelkesedésünket. Nem akarunk csatlakozni a digitalizált társadalom szaporodó kritikusainak táborához, mindenképpen elszomorító azonban figyelni az e-kereskedelem kiemelt jelentőségét és kritérium-szerepét az információs és tudástársadalom nagy narratívájában.

 

Emancipatív és valódi minőséget képviselő tudástársadalom nem jön létre arra irányuló szándék nélkül. A történelmi tétet jól mutatja a programozott oktatás története. Minden készen állt ahhoz, hogy a programozott oktatásnak a hazai viszonyokra való alkalmazása az oktatási rendszernek éppen azokat a kritikus gyengéit legyen képes orvosolni, amelyekben az oktatási és a művelődési rendszer máig szenved. A ki nem használt történelmi helyzetek, a valóra nem váltott lehetőségek eltűnnek azonban a történelem süllyesztőjében.

 

(Részünk a globalizációban) A globalizáció, beleértve az abban kiépülő információs- és tudásalapú társadalmat is, nem olyan ellenvilága a jelennek, amit sokáig kívülről szemlélhetünk, hogy azután egy csapásra bevonuljunk oda, hogy meghirdethessük az új világot. Éppen ellenkezőleg. A globalizáció nem légüres térben, de nem is saját és külön bejáratú csatornáján fejlődik, de a társadalmon, az intézményeken és az egyéneken keresztül kerül érvényre, hosszú és bizonytalan átmeneti folyamatokon harcolja keresztül magát, ahol a megszerzett előnyöket bármikor könnyű elveszíteni, és az sem mindig világos, melyik az értelmes következő lépés.

 

Ilyen körülmények között nagyon gyakran kell elkezdenünk az új jelenségekről valóban új tudások és az új tudások kipróbálásának eredményei nélkül beszélni. E helyzet számos magatartás-típust termel. Alkalmas lehet ez a beszédmód ott, ahol a plurális struktúrák színes forgatagában ez a még új tudás nélküli beszédmód is beletalálhat valamilyen új valóságba, hiszen, mint tudjuk, a globalizáció nem rombolja le eleve a régi struktúrákat, s mint nap mint nap tanúi lehetünk annak, valóban számos valóság él egymás mellett. A másik pólus természetesen az, hogy az új valóságról természetesen csak az új beszédmód lehet érvényben, ha átfogó és dinamikusan integratív modellek felvázolására van szükség. Egészen különös felelőssége van ezért az új viszonyokról való beszéd felkentjeinek. Tévedni tévedhetnek, de minden tévedésnek meg lehet a maga ára, s mint tudjuk, ezt az árat nem mindig azok fizetik meg, akik a tévedést a nyilvánosság előtt megfogalmazzák. 

 

Egészen új magatartási formákra lesz továbbá szükség néhány meghatározó probléma kezelésére is. Az elmaradott régiók támogatásáról, az ú.n. fejlődő világhoz való viszonyról sem igen lehet a régi értelemben beszélni. Az új magatartási forma lényege nem abban áll (mint azt sokan gondolják), hogy immár nyugodtan ki lehet mondani, hogy a fejlett és fejletlen országok közötti különbségek valódi csökkentésének valószínűsége nem igazán nagy (ezt meg lehet tenni mind az új, mind a régi módon). Egy sor eleme a nemzetközi politikai nyelvnek (elsősorban a “fenntartható” előtagú összetételek) világosan mutatják a folyamatoknak ezt az irányát. Az új magatartás nem ehhez kell, hanem ahhoz, hogy megőrizze a globális felelősség élő érzését a fejletlen országok lakóival szemben és egy percig sem hagyja abba azt a fáradozást, ami a valóban kreatív megoldások kialakítására irányul. Az ennek az éremnek csak az egyik oldala az, hogy az erre irányuló humanizmus éppen az informatikában és a tudásalapú társadalom alapgondolatában lelhet hatékony szövetségesre. Az új magatartásforma ennél lényegesebb összetevője, hogy ne nyugodjunk bele (ahogy ez napjainkban látszik: “végérvényesen”) ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ilyetén megnyugvásunk történelmi ára felmérhetetlen lesz, miközben békénk fenntartásának eszköztára már most is előre megjósolható: a szociális technikák új dzsungele, a komplex összehasonlítás mutatóinak diszkrét bája, amelyben komoly kitüntetéseket osztanak ki egymásnak a fejlett világ aktorai, ha egyes olyan mutatók értékeit néhány századponttal megemelhetik, amelyekről az érintettek még sokáig azt sem fogják tudni, hogy azok micsodák.

 

A “fenntartható” előtagú összetételek aktuális helyzetet fejeznek ki és ezt nyilván korrekt eszközökkel teszik. Ha például a “szegénység”-re alkalmazzuk globális méretekben és a fejlődő világ megértésének igényével ezt a jelzőt, máris két, egymással szögesen ellentétes problémára bukkanunk. Az egyik nagyon felemás és problematikus kérdés az, hogy ezzel mi a mai szegénységnek azt a szemléletet és értékítéletet tulajdonítjuk, amivel mi rendelkezünk, azaz megelőlegezzük és ezzel előzetesen kisajátítjuk az ő világlátásukat. Nos, a mai szegénység saját világlátása korántsem azzal egyezik meg, amit a fejlett oldal humanistái erről gondolnak. S ez még akkor is így van, ha nincsenek illúzióink erről. Walter Benjamin a huszas-harmincas években még nyugodtan tudathatta a legigényesebb olvasóközönséggel, hogy a szegénység világa gazdag és korántsem áll reggeltől-estig tartó jajveszékelésből. Napjaink szegénységéről ilyesmi már csak nagy óvatossággal és még nagyobb részlegességgel lenne mondható, mivel napjaink szegénységének legfőbb vonása nem a csendes szenvedés, de a manifeszt menekülési szükséglet a világ gazdagabbnak gondolt tájaira. Ez (amit mi tényként kezelünk) nyomban a második számú nagy problémához vezet. Nemcsak saját nézeteinket vetítettük ki a ma szegényeire, de még valóságérzékünk is cserben hagyott, hiszen egy tisztes szegénység célkitűzése a maga tiszta formájában már nem vonzó maguknak az érintetteknek sem. Ellentétben a történelmi korok szegényeivel, a jóléti állam romjain létező, fragmentált fogyasztói tudattal élő szegények számára a tisztes szegénység csak átmeneti állapotként, a legrosszabb túlélésének állapotaként fogadható el.

 

A tudás- vagy az információs társadalom koncepcióinak egy ehhez hasonlóan szerény és redukált változata ugyanezeket a kérdéseket teszi fel. Kulcsszerepbe helyezi az erről vitatkozó, majd erről döntő mai aktorokat. A redukciót és a szerénységet a tények és körülmények határozzák meg. A redukció szankcionálása azonban befagyasztja mind a szolidaritás, mint a kreatív fantázia szabad forrásait és (akartan vagy nem akartan) kényelmes világát a szocáltechnika legitimizálása kifejezetten harmónikussá emeli.

 

A nagy célok ilyetén összezsugorodása nem esetben azonban még enyhe kellemetlenséget is okoz, hiszen a szerény vágyakban a figyelmes olvasó hamarosan felismerheti – nem az elmaradott, hanem éppen a fejlett világ saját legfontosabb és legsürgősebb érdekeit! Végtelenített szalagon ismétlődik a posztkommunista jelenség egy-két markáns jelenete. Így az, amikor a kilencvenes évek elején a Nyugat Keletre vonatkozó elsődleges és legintenzívebb érdeklődés arra irányult, hogy rendezzék az illegálisan másolt videokazetták szerzői jogainak kérdését…

 

A tudás- és információs társadalom célkitűzésében különösen is érzékeny problémának érezzük a programgondolkodás ilyen zuhanórepülésszerű redukcióját. Annál is inkább, mert a fejlődésnek ezek a dimenziói nem szakértők prognosztikus jóslatai vagy véleményformálók konszenzusa, de nem is átfogó segélyprogramok nyomvonalán fog megvalósulni, de valóságos aktorok valóságos tevékenységének következményeképpen. Ilyen szempontból a tudástársadalom elképzeléseinek minimalizálása egy kicsit ironikus természetű dolog is, hiszen éppen a fejlettek tudatának elmaradását, ha éppen nem inadekvátságát bizonyítja. Amig, mint erre Rózsa György egy új kiváló publikációja felhívja a figyelmet, az információs társadalom kitalálása az 1989-ben munkanélkülivé váló szakemberek elhelyezésének problémáját is hivatott volt megválaszolni, a fejlett világ nyelvileg és szemantikailag is rapid módon csökkenti a felé a fejlődők felől minden oldalról irányuló elvárásokat. Csodálkozva és némi hitetlenséggel emlékezik ő maga vissza arra, hogy nemrég még a “bőség társadalmá”-nak nevezték és “jóléti állam”-nak és nem érti a helyzetet.

 

Nemcsak a tudás- és információs társadalom ügyében, de a tudás- és információs társadalom eszközének igénybevételével is igyekeznünk kell, hogy felismerjük a másikban saját magunkat (ami ellen elvileg csak politikailag inkorrektek emelhetnének vétót). Ellenkező esetben semmi sem garantálja, hogy a reménytelenség realitásai mindig csak másokra fognak vonatkozni.

 

(Globalizáció és az uralkodó eszmék) A kilencvenes évek közepétől a globalizáció fogalma és alkalmazása a jelen világállapotának összefoglaló leírására legyőzte az ellenállások vele szemben kiépített állásait és erőteljesen felemelkedve egyértelműen diadalmaskodott a teóriában. Ha nyomvonalán nem is jöttek létre a diszciplináris történelemfilozófia új pozitív iskolái vagy elméletei, maga  a történelmi változás ténye volt annyira átható, hogy e fordulatról el lehetett gondolkodni a szakszerűen felépített történetfilozófia segítsége nélkül is (halkan jegyezzük meg, minden lényeges dologról mindig is el lehetett gondolkodni a filozófia nélkül is, a kérdés csak az, hogy így jobb volt-e). 

 

Nem hazudtolja meg teljesen korunk szellemi fiziognómiáját az a tény sem, hogy a globalizációt kísérő történetfilozófiák közül nem annyira a pozitívan leíró, elemző és értelmező változatok nyomultak be a szellemi térbe, mint inkább egy sor izgalmas új ellen-történelemfelfogás, hasonlatosan a késői szocializmus idején érthető módon gombamódra szaporodó ellen-utópia felfogásához és műfajához.

 

A színrelépő ellen-történelemfilozófiák a filozófiai hagyomány és más kiindulópontok nagy számára mennek vissza. Szerepel közöttük a modernizmust elutasító gondolkodás összes lényeges változata, nagy keletje van az Európán kívüli filozófiák összes válfajának, sőt, olyan a társadalom értelmezésére még soha igénybe nem vett filozófusok munkáinak is, mint mondjuk Martin Heidegger. Erőteljes irányzatot képez a kurrens angolszász irányzatok átvétele is, amellyel természetesen nem lenne semmiféle probléma, ha valódi tartalmakat és elmélyült értelmezéseket vennének át a diszkusszióhoz való tartozás örömének felszínes nyelvi szimbólumai helyett.

 

Az ellen-történetfilozófiák számos változatban sokrétűen vannak jelen a mindennapi tudat struktúráiban is. Igazi problémájuk nem eredetük és gravitációs irányuk, de a globalizációra vonatkozó teoretikusan általánosítandó tudás, sőt már az arra irányuló érdeklődés (!) alacsony foka. Egyrészt az ellen-történetfilozófiáknak nagyon kevés a társadalom









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása