Kiss Endre főoldal   Civilizációelmélet






Tartalomjegyzék Zur Bestimmung einer Philosophie der Lebensreform RATIONALITAET UND EMANZIPATION Utolsó lap

A CIVILIZÁCIÓS ÖSSZETEVŐ A POSZTSZOCIALISTA RENDSZERVÁLTÁSBAN

Szerző: Kiss Endre

A civilizációs különbségek, s ha a terminus nem lenne már foglalt, sőt, azon kivül még alaposan kompromittált is, a "kulturkörök" huntingtoni elemzésének következő rétege a meglévő és ténylegesen azonositható kulturális szférák sulyának, a jelen folyamataiban betöltött szerepének meghatározása. E szempontból Samuel Huntington civilizációs, illetve kulturkör-elmélete tulmegy az ésszerünek tünő határokon. Az ő felfogásában a kulturkörök önállóságának és öntörvényüségének ujólagos elismerése globalizáció-, sőt, helyenként egyenesen modernizációellenes dimenziókat ölt.




A CIVILIZÁCIÓS ÖSSZETEVŐ A POSZTSZOCIALISTA RENDSZERVÁLTÁSBAN Kiss Endre, Budapest 1989-ben publikálta Francis Fukuyama egy csapásra világhirüvé vált tanulmányát a "történelem végé"-ről. Ma már különösen is emlékeztetnünk kell arra, hogy ekkor még állt a Szovjetunió és Gorbacsov még intenziven vitte előre a "pereszrtrojka" ügyét. Erre az utalásra azért van jelenünkben szükség, mert ebben az esetben a teoretikus korántsem csak a világtörténelmi fordulatok végleges eldőlése után nyilvánul meg, de még a folyamatok sodrában. Ebben az esetben tehát a teoretikus korántsem csak a nagy folyamatok eldőlése után jutott saját meghatározó felismeréséiig. Francis Fukuyama ebben az első tanulmányban azt a változást kisérelte meg világtörténelmi keretbe állitani, amit kezdetben "glasznoszty"-nak (akkori NDK-ás változatában "gyorsitás"-nak), majd egyre kizárólagosabban "peresztrojká"-nak neveztek. Csak röviden utalhatunk ebben az összefüggésben arra, hogy ez a világtörténelmi keret fogalmilag nem annyira a magyar köztudatban a német klasszikus idealizmus recepciója nyomán elterjedt világtörténet-fogalomban helyezhető el, mint inkább az angolszász filozófiai gondolkodás egy részében otthonos világtörténelem-fogalomban, amit angolul "universal history"-nak neveznek. A történetfilozófia e két megközelitése közötti eltérések meghatározóak. Amig az első értelemben vett történetfilozófia a világtörténelem egészének pozitiv feldolgozását adja saját filozófiai alapfogalmainak megvilágitásában és reflexiójában, a "universal history" nem abban pillantja meg feladatát, hogy a történeti összfolyamatot egységes elméleti szemléletben foglalja össze, felfogása inkább esszenciális, az összfolyamat lényegét, annak legfontosabb kauzális összefüggéseit néhány kiemelkedő mozzanatban foglalja össze. Jól szemléltetheti a két megközelités lényegileg eltérő sajátosságait az a különleges tény, hogy egy filozófusnak is lehet történetfilozófiája és "universal history"-ja. Hegel az ELŐADÁSOK A TÖRTENELEM FILOZÓFIÁJÁRÓL-ban egy klasszikus, német értelemben vett történetfilozófia, A SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJÁ-ban pedig egy ugyancsak klasszikus, az európai fejlődésben mindmáig kivételesnek számitó "universal history" szerzője. A két történetfilozófia eddigi jellemzése alapján is belátható, hogy a "universal history" megközelitése különlegesen is alkalmas lehet az 1989-as világtörténelmi fordulat egységes teoretikus értelmezésére. Amikor tehát a továbbiakban "világtörténelmi" mozzanatokról szólunk, gyakorlatilag kivétel nélkül a "universal history" értelmében használjuk ezt a kifejezést. A két nagy történetfilozófiai koncepciónak már ez a vázlatos szembeállitása is mutathatja, hogy volt abban történetfilozófiai logika, hogy Francis Fukuyama az 1989-es változásokat az európai fejlődés (azaz Hegel) "universal history"-koncepciójának (azaz a FENOMENOLÓGIA) felujitásával kisérelte meg történetfilozófiai keretbe állitani. Napjainkban (1996 nyarán) szinte csodálkozva állhatunk szemben azzal a ténnyel, hogy egy a Fukuyamaéhoz hasonló igényü történetfilozófiai törekvés sem született az elmult évek alatt. Némiképp más a helyzet a civilizációs mozzanatokat középpontba állitó elméletekkel (lásd Fukuyama előtt Paul Kennedy, utána Samuel Huntington elméleteit). 1996-ra már azok a viták is lecsendesedtek, amelyek a peresztrojkával kezdetét vevő uj korszak "globális", "világtörténeti" vagy éppen "civilizatórikus" jellegével voltak kapcsolatosak, ma már ezeket a meghatározásokat senki nem vonná kétségbe, s az évek folyamán a "globalizáció"-val kapcsolatos ellenérzések is eltüntek, ami annál is érthetőbb, mert az e jelzőkkel szemben kifejtett ellenállások meghatározó része is alapjában politikai motivumokra volt visszavezethető. Ma már szinte tulzottan is triviálisnak tünik az 1945-tel kezdetét vevő történelmi korszaknak a "kettéosztott" világként való jellemzése, illetve e kettéosztottság "globális", "világtörténeti" vagy éppen önálló "civilizatórikus" jellegének elismerése, az ezt hajtogató közhelyek és publicisztikai fordulatok lassan kezdik elfedni e korszak lényegi meghatározásait. E korszak lassan beleszürkül abba a képzetbe, amit a "rossz mult, amit meghaladott a jobb jelen" cimü megfogalmazással lehet a legjobban visszaadni, miközben e beleszürkülésnek áldozatul esik az uj kor minőségi novuma, a kettéosztottság megszüntetése és ezáltal egy uj globális, világtörténeti és civilizatórikus korszak pozitiv tartalmait lehetővé tevő nyitánya. A mindenütt jelenlévő "hideg háboru", a rendszerek szélsőséges konfrontálódása, ami a szó szoros értelmében a társadalmi lét és a társadalmi tudat összes elemének kettéválásához, a világnak a szó szoros értelmében perfektuálódó megkettőződéséhez vezetett, miközben az esetleges határátlépések ugyancsak a szó minden értelmében a legnagyobb bün kategóriája alá estek, elveszitik konkrét kisugárzásukat napjaink tudata számára. Francis Fukuyama uj koncepciója a csak uj minőségekkel jellemezhető uj világrendről az első pillanatra akár még csalódást is kelthet. A koncepció (TRUST. The Social Virtues and the Creation of Prosperity, 1995) nem lényegtelen vonásokban egyenesen visszalépésnek tünik a "történelem vége" nagyvonalu, kreativ és dinamikus viziójához képest. A történelmi dinamika - a világtörténelem valóságos menetéhez hasonlóan - Fukuyama uj viziójában is lelassul és a jelen uj korszaka körvonalazásának adja át a helyét, amelynek történelmi kifutása még fel sem tünhet perspektivánk horizontján. A nagy kérdés és egyben a nagy tét az uj helyzet alapfogalmainak meghatározása. Ez van hivatva arra, hogy megszabja azokat az értékeket és alapviszonylatokat, amelyeken jelenünket, a világtörténelem és a viszonyok globalizációjának uj korszakát kell majd mérlegre tennünk. Természetesen egyáltalán nem mindegy, milyen lesz ez az uj világ, de semmivel sem kevésbé fontos, milyen lesz maga ez a mérleg, amelyen majd mérnünk kell. Az uj mü alapvető kategorizációja akár még intellektuális alkalmazkodásnak is tünhet Samuel Huntingtonnak nem utolsó sorban éppen a "történelem vége" koncepciójával szemben kiépitett ellenelméletéhez (CLASH OF CIVILIZATIONS, 1993). Huntington a Fukuyama-utáni korszak legmeghatározóbb koncepcióját kifejtve a civilizációs különbségek gondolatára alapozta a jelen legfontosabb globalizációs tendenciáinak elméletét. A kulturális különbségek huntingtoni felfogásában a megközelités három eltérő szintjét célszerü elkülöniteni. Elsőként tudnunk kell, hogy a tényleges kulturális vagy civilizációs különbségek rendre olyan tényezők, amelyek a globalizációt értelmező egymást követő, nagy koncepciókban rendre valóságos jelentőségük ALATT artikulálódtak. A globalizáció domináns egységesitő tendenciáinak kidolgozásakor ugyanis rendre elfeledkeznek a valóságos kulturális különbségek valóságos szerepéről. Ezért jelenhettek meg a kulturális különbségek a globalizációs elméletek legkülönfélébb kritikájaként, arról nem is beszélve, hogy mind a beavatottabb, mind pedig a naivabb közvélemény elsősorban a "szemmel látható" kulturális (nemzeti, regionális, értékrendszerbeli) különbségek evidenciájára hivatkozva értetlenkedik a globalizációnak mind a mély, mind pedig a felszines megfogalmazásaival szemben. A kulturális különbségeknek tehát kézzel fogható erkölcsi jogosultságuk gyült fel arra, hogy egyszer akár mint az éppen uralkodó globalizációs elmélet kritikáját, akár mint annak szerves összetevőjét önálló elméleti érdeklődés tárgyává tegyék. A civilizációs különbségek, s ha a terminus nem lenne már foglalt, sőt, azon kivül még alaposan kompromittált is, a "kulturkörök" huntingtoni elemzésének következő rétege a meglévő és ténylegesen azonositható kulturális szférák sulyának, a jelen folyamataiban betöltött szerepének meghatározása. E szempontból Samuel Huntington civilizációs, illetve kulturkör-elmélete tulmegy az ésszerünek tünő határokon. Az ő felfogásában a kulturkörök önállóságának és öntörvényüségének ujólagos elismerése globalizáció-, sőt, helyenként egyenesen modernizációellenes dimenziókat ölt. Elegendő azonban egyetlen pillantást vetnünk földgolyónk jelenlegi "civilizációira", hogy pusztán empirikusan kimondhassuk, az amerikai-európai, azaz a "nyugati" civilizáció meghatározóan van jelen az összes többi civilizáció fejlődésében, miközben ez a viszony "forditva" egyáltalán nem létezik. Idegenül, közvetithetetlenül és öntörvényüen élnek egymás mellett Huntington koncepciójában az egyes nagy civilizációk, illetve kulturák. Huntington e fordulata ha tetszik, évszázados európai alapbeállitódásokat szüntet és fordit meg. A nagy hagyomány - bármilyen beállitódás alapján tette is ezt - arra volt elsősorban érzékeny, hogy és ahogy a modernizáció betör az egyes addig elkülönülten létező civilizációk centrumába és széttöri azokat. E gondolat hatalmas kultur- és elmélettörténetére itt csupán csak röviden utalhatunk, azt is csak azért, hogy kellő összefüggésébe helyezhessük Huntington uj kezdeményezéseit. Ezek ugyanis, ha mondjuk Rousseau-ig vissza akarunk menni, egy több mint kétszáz éves hegemón trendet törnek meg. A civilizációs különbségek léte az utolsó évtizedek teoretikus gyakorlatának átlagához mérten egészen kivételes erővel kérdőjelezi meg tehát Huntingtonnál a modernizáció eddig elért "civilizatórikus" eredményeit. A "civilizációs különbségek SZEMBEN a globalizációval"-tézis különös élességgel irányul Francis Fukuyama "történelem vége"-koncepciója ellen. Amig Fukuyama egy, az egyes civilizációs különbségeken felülemelkedő, azokon keresztül érvényesülő és azokkal természetesen szelektiven együttélő globalizációt vizionált, "univerzálisan homogén világállam"-ban gondolkodott, Huntington megforditotta az előjeleket. Civilizáció-értelmezése olyan távolságot tételez az egyes civilizációk között, ami hallgatólagosan már magában rejti egy klasszikus "barát-ellenség"-viszony csiráit is, ami már-már egy uj politikai doktrina körvonalait is magában rejtik (ezt Huntington alapfogalma, a "clash" meglehetős egyértelmüséggel már sugallja is). Ugyancsak figyelemreméltó politikai utalást tartalmaz az egyes civilizációk huntingtoni osztályozása is, hiszen nála a japán társadalom a "nyugati" civilizációba, a kinai pedig a "konfuciánus"-ba tartozik, ami nemcsak arról árulkodik, hogy Huntington könnyedén figyelmen kivül tudja hagyni azt a hatalmas irodalmat, amelyben a japán csodát éppen a konfucianizmus alapján kisérelték meg megmagyarázni, de arról is, hogy "civilizációi" voltaképpen nem mások, mint a mai világpolitika aktualizációi. S végül a Huntington-teória arra a kérdésre is körvonalaz egy választ, vajon milyen várható gyakorlati következményei lehetségesek az önálló és öntörvényü civilizatórikus különbségek elméletének. Huntington üzenete e tekintetben, ha nem is tul közvetlen, de egyértelmü: az egyes kulturális miliőket olyan áthidalhatatlan szakadékok választják el egymástól, hogy az egyes kulturák célirányos és komplex együttmüködése gyakorlatilag lehetetlen. Minden kultura forduljon befelé a maga sajátos módján, prózaian szólva, ne várjon segitséget, kooperációt és értelmes együttmüködést a tőle lényidegen többi kulturától. Huntington elméletének gyakorlati következménye tehát egy uj alapokra épitett izolacionizmus, ami az 1989-90-es nagy győzelem összefüggésében különösen is sajátosan jelenik meg. A civilizációs különbségek valós tényeit mindeddig ugyanis többnyire egy globalizációs elmélet érvényét KORLÁTOZÓ elemnek, nem pedig a globalizáció elégségesen erős kritikájának tekintették. Fukuyama elméletében benne rejlett egy konstruktiv uj világrend ajánlása, Huntington a civilizációk önállósága elismerésének nemes gesztusával sorsára hagyja a világ többi részét. Érvelése eközben nemcsak kritikusan problematikus (amennyiben a globalizáció és modernizáció eddig elért s már triviálisan is elismert eredményeit figyelmen kivül kell hagynia), de még taktikailag sem teljesen feddhetetlen, hiszen az értelmezés adott keretei között számos olvasóját még félre is kell hogy vezesse. Ha ugyanis belegondolunk abba, hogy a Huntington által emlitett önálló kulturák mindeddig a globalizáció ellenségesnek és fenyegetőnek érzett kihivását próbálták ellensulyozni, azaz éppen civilizációs identitásukat kellett szivósan védelmezzék a globalizáció uniformizáló hatásával szemben, joggal feltételezhetjük, hogy a világ sok táján a Huntington-teorémát elsősorban nem egy uj izolacionizmus, de éppen ellenkezőleg, egy uj, a civilizációs öntörvényüségeket tudományos szinten is elismerő magatartás dokumentumának fogják (helytelenül) értékelni, arról nem is beszélve, hogy ez az attitüd alaposan kimeriti az intellektuális félrevezetés tényállását is. Amikor tehát Huntington a jelen világállapot átfogó és teoretikus elemzésének középpontjába a kulturák különbségét állitja, határozott választ kiván adni Fukuyama "történelem vége"-elméletére. Különösen is érdekes ezért Fukuyama uj könyvének válasza Huntington "civilizációs" különbségek-elméletére. Ugy tünhetett, hogy Fukuyama elfogadja a Huntington felkinálta teoretikus versenypályát, amikor ő is a civilizációs különbségeket állitja középpontba. Mindez azonban látszatnak bizonyul, ha a két legfontosabb különbségre összpontositjuk figyelmünket. Az ELSŐ meghatározó eltérés a civilizációs különbségek pontos definiciója Fukuyamánál. Fukuyama ugyanis nem egymás mellett elszigetelten létező, önálló és öntörvényü kulturák statikus rendszerét rajzolja fel, de olyan ''kulturális'' különbségeket ragad meg, amelyek dinamikus strukturateremtő elvekként különböztetik meg az egyes társadalmakat. Részletesebb ismertetés vagy elemzés nélkül is világos, hogy az "alacsony" vagy "magas" bizalmi fokozatuként definiált társadalmak lényegileg nem "civilizatórikus" sajátosságaik, hanem talán legfontosabb társadalmi kommunikációt ‚s integrációt szervező sajátosságuk, a "társadalmi tőke" akkumulációjának konkrét módozatai alapján lettek meghatározva. A MÁSODIK meghatározó különbség az, hogy amig Huntington szigetszerüen létező civilizációiból nem indul ki a jelen valóságosan létező (és valóságosan globális) világrendjének semmiféle lehetséges szerkezeti értelmezése, az alacsony és a magas bizalmi fokozatu társadalmak fukuyama-i elméletéből a jelen egy uj világrendjének körvonalai ugyanugy kibontakoznak, mint annak idején a "történelem vége" elméletéből. Huntingtontól eltérően Fukuyama gondolatmenetében figyelemreméltó üzenetek és sugalmak is találhatóak a mai világpolitika és világgazdaság szereplői számára. A "magas" illetve az "alacsony" szintü bizalom előlegezésével dolgozó gazdasági rendszerek kettőssége találóan jeleniti meg a mai világgazdaság két nagy változatát (miközben a kettő kombinációiból további figyelemreméltó változatok is létrejöhetnek). A "magas" szintü bizalom előlegezésének sajátosságával jellemezhető a klasszikus kapitalizmus akár még legmodernebb formáiban is, a klasszikus nagyüzem, a multinacionális nagyvállalatok, a sajátos anyagi-erkölcsi elvekkel jellemezhető "nagyszervezet", ami "magas" bizalmat helyez saját munkatársaiba. Az "alacsony" bizalommal dolgozó gazdaság olyan körökben szilárdul meg, amelyek az esetleges megbizásos, szerződéses, alkalmazotti viszonyokkal szabályozott együttmüködéssel szemben a szorosabb, s igy a leggyakrabban vérségi-családi kötelékeket részesitik előnyben. Fukuyama uj müvének egyik meghatározó üzenete feltétlenül az, hogy korunk döntő szereplői a ("magas bizalmat előlegező") multinacionális nagyvállalatok, jóllehet korunk sajátos feltételei között nekik is nap mint nap meg kell harcolniuk a fejlődésért, nem egy esetben egyenesen a tulélésért is. Fukuyama másik nagy üzenete az, hogy a világgazdaság ma is nyitott és élő rendszer (amit szivesen hinnénk el neki a lehető legteljesebb mértékben is!), ami erőteljes esélyeket ad az "alulról" épitkező, legtöbbször családi alapokról kiinduló és a továbbiakban is arra támaszkodó ("alacsony bizalommal dolgozó") vállalkozásoknak. A "civilizációs" különbségek igy a társadalmi tőke, a spontán társadalmiság, a társadalmi funkciók eltérésének magyarázata lesz, nem pedig az egyes kulturák "lényidegenségé"-nek megalapozása. A két nagy tipus egymás lehetséges versenytársa, nem pedig, mint erre Huntington utal, ellensége. A civilizációs sajátosságok igy értelmezett világgazdasági konkretizációja igen egyértelmüen utal arra, hogy egy olyan poszt-szocialista állam és társadalom, mint Magyarország nyomban egy sor uj összefüggés végiggondolására kényszerül. Tisztába kell jönnie azzal, hogy saját gazdaságának és társadalmának szerkezetei e pillanatban egyik nagy tipusba sem sorolhatják be őt. Tisztába kell jönnie azzal, hogy többek között a privatizáció eddigi menete alapján is a magyar nagyvállatokból nem lesznek egyhamar igazi multik, de azzal is, hogy a családi szerkezetekre épülő gazdaság indái még elég távol vannak mondjuk az olasz társadalom hasonló szerkezeteitől. Tisztába kell jönnie továbbá azzal is, hogy a világgazdaság kurrens tipusaiba való besorolhatatlansága ellenére sem kell feladnia saját törekvéseit és elképzeléseit. Fukuyama uj könyve nem éri el a "történelem vége" koncepciójának szinvonalát. Amig abban a politikatudós történetfilozófussá emelkedett, ráadásul a történetfilozófia egyik legnehezebb területéhez, a jelen elméletéhez volt képes érvényesen hozzászólni, az uj elképzelés "csupán" korrekt politikatudományi koncepció. Két helyen is jelzi ugyan, hogy milyen irányban látja a jelen elméleti kritikájának irányát. Egyrészt utal a "szabad piacra épülő gazdasági elméletek totális győzelméből fakadó hübriszre", az elméletben meglévő törekvésre, hogy e győzelem birtokában "bünös módon" tulértékelje önmagát. Másrészt "nyolcvan százalékig" ugyan "korrekt"-nek tartja a neoklasszikus gazdasági elméletet, "husz százalékban azonban nem". A kritikának ezeket a kezdeményeit azonban közvetlenül szinte egyáltalán nem fejleszti tovább. Azt pedig, hogy mindezt intellektuálisan és erkölcsileg soknak vagy kevésnek kell-e tartanunk, napjainkban még nem lehet megmondani.

További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása