Gondolatok Csergezán Pál művészetéről
Miért van az, hogy mi, halandó szürke eminenciások
nem vagyunk képesek a körülöttünk lévo emberi
értékeket felbecsülni, kellően megbecsülni,
együtt élve időben érzékelni az emberi nagyságot,
átadva tiszteletünket és megbecsülésünket
még életében neki, hogy ennek az érzésnek
tudatában még többet tudjon zsenialitásából
nyújtani nekünk.
Talán pontosan azért, mert kisebbségi komplexusaink
oly mértékben meggátolnak bennünket ebben,
hogy nem akarunk tudomást venni nagyságokról,
nem akarunk szürkeségünk burkából kilépve
meghajolni előttük. Pedig mennyi rosszat
teszünk ezzel az emberiségnek, mennyi igazi
gyöngyszemet tiprunk szét kicsinyes önmegtartóztatásunkkal,
mennyi értéket hagyunk ezzel veszendőbe menni.
Van egy ma már közhelynek tűnő mondás, mi
szerint senki sem lehet próféta saját hazájában.
Ennek a mondásnak igazi tartalmát érzékelteti
Csergezán Pál (1924–1996) életútja, művészi
pályájának vonulata.
Gyermekkori visszaemlékezéseiből is az a
gondolat tükröződik, hogy a másságot, a vidéken
élő család által felépített normatíváknak
nem megfelelő gondolkodásmódot még a család
sem volt képes elfogadni. A meg nem értett
csínytevések, mint harmadikként született
fiúgyermek, akit az idősebb fiú- és lánytestvér,
annak ellenére, hogy rajongásig szeretettek,
igazából Csergezán Pál úgy élte meg, hogy
nem tartozott a család kedvencei közé. Édesapja
korai halála a család anyagi helyzetére döntő
mértékben kihatott, édesanyjuk ennek ellenére
polgári neveltetést biztosított mind a három
gyermek számára, diplomás emberek váltak
belőlük. Idősebb fiútestvére kimagasló tehetségű
rajztudásával mint rajztanár élte meg a második
világháborút, egy győri laktanyát ért bombatámadás
azonban fiatalon megszakította művészi karrierjét.
Csergezán Pált idősebb nővére még akkor sem
fogadta el mint tehetséges művészt, amikor
már a világ az elsők között emlegette. Csergezán
Pál életének minden periódusában szembe kellett
találkoznia ezzel a meg nem értéssel.
Képzőművészeti tanulmányai során a természet,
az állatvilág iránti mérhetetlen vonzódása
inkább ellenszenvet mint elismerést váltott
ki kollégái, tanítói körében, mert nemcsak
szeretni volt képes, de ezt az érzést át
is tudta adni alkotásain keresztül. A huszadik
század gondolkodásmódja, a művészvilág kifejező
eszköztára a csergezáni művészi megközelítést
nem fogadta el és nem fogadta be. Talán ez
azzal is magyarázható, hogy az absztrahálás,
a szimbólumokban való gondolkodás, a filozófikusi
szemléletmód, a különbözo művészeti irányzatok,
izmusok időszakában a reális, naturalitást
érzékelő képek nem voltak összeegyeztethetők
a kor művészi életfelfogással.
Egyénisége teljes mértékben determinálta
pályafutását. A megalkuvásra képtelen, inkább
az önmarcangolást választó típusú emberfajta
volt, aki ha kell, napokig éhezett, rongyos
ruhában járt, mint kivert kutya rótta az
utcákat míg munkát talált, de zsenialitása,
belső emberi tartása azt sugallta számára,
hogy ne adja fel sohasem.
Az állatvilág, a lovak voltak kedvencei,
a könyvillusztrációk révén (Kittenberger
Kálmán, Fekete István és még számos író könyveinek
illusztrátora, tankönyvek készítője) rátalált
arra az útra, ami végigkísérte művészi pályafutását.
Kedvenceinek ábrázolásával képes volt fenntartani
családját, és szenvedélyének maximális kiélvezése
a festészetében teljesedhetett ki. Igazi
művészeti karrierről életének második periódusától
beszélhetünk. A természet szerelmesei rátaláltak
Csergezán Pálra.
Annak ellenére, hogy életében nem fogott
puskát egy állatra sem, annak ellenére, hogy
egyetlen festménye sem illusztrál igazi vadászjelenetet
a vadászok fogadták be igazából. Ez a társadalmi
réteg lehetőséget biztosított Csergezán Pálnak
arra, hogy azokon a helyeken figyelhesse
meg közelről a vadon élő állatokat, ahonnan
a vadászok puskával a kezükben várnak zsákmányukra.
Ma már legendaszerűen emlegetik ebben a körben
Csergezán Pált, aki kézből etette kedvenc
állatait a vaddisznókat, annak ellenére,
hogy csak egy mozdulatukon múlott élete.
A vadászi életfelfogással talán akkor találkozott
igazából szembe, amikor ezek a vaddisznók
zsákmányul estek és nem jöttek többé. Mindig
az állattal érzett és nem a vadászszenvedély
hajtotta ki az erdőbe, hanem az, hogy köztük
élve együtt, azonos légtérben szívja magába
a tiszta levegőt, azonosulási kényszer hajtotta,
hogy minél közelebb kerüljön kedvenceihez.
Az a képessége, hogy az állati ösztönrendszert
és az emberi tulajdonságokat ötvözni tudta
festményeiben először nem a magyar közönségnek
tűnt fel, hanem egy német vadász döbbent
arra rá, hogy egy fantasztikus embert ismert
meg Csergezán Pál személyében. Meghívta magához,
és ezzel indult el igazából világhírű festői
pályafutása felé. Több éven keresztül élt
és dolgozott külföldön, Németországban, a
perzsa sah udvarában, mindig magyarként,
vállalva ezzel hogy egyedül, tehetségére
támaszkodva kell felküzdenie magát a világhír
csúcshegyére.
A vadászok szerették és megbecsülték, és
ma is a vadásztársadalomban elfoglalt helye
tudja fenntartani hírnevét. A művészvilág
pedig leprásként kezelve kitaszította magából
Csergezán Pált, Csergezán Pál művészetét.
Milyen érdekes, hogy ma, amikor már nincsen
köztünk, egyre többen mondják a volt művészkollégák
körében, hogy valamiféle be nem töltött űrt
éreznek Csergezán Pál halála után. Igazából
nem tudják megmagyarázni ezt az érzést, de
pótolhatatlan veszteségként élik meg, hogy
nincs köztük.
Életében keserűséggel teli perceket kellett
átélnie ezen kortárs művészkollégák lenéző
pillantásai miatt, akik törpe bírákként képtelenek
voltak megérteni ezt az ősi erőből fakadó
zsenialitást, most pedig már hiteltelen a
szájukból újrafogalmazott vélemény…
dr. Monori Ilona
A „Csergezán Pál Közhasznú Alapítvány"
kuratórium elnöke
|
|
