Fajtalexikon-FCI-2






Tartalomjegyzék Bordeaux-i dog Spanyol masztiff Utolsó lap

Argentin dog

FCI 292

Az argentin dog fajtatörténete egészen a kolumbuszi időkig enged visszapillantani Dél-Amerika történelmébe. Miután 1492-ben Európa is értesült az amerikai kontinens létezéséről, gátlástalan versenyfutás kezdődött az új földrész kincseinek megszerzéséért.




Az élet a regényírók fantáziáját felülmúló történeteket produkált. Minden elképzelhető földi erő – egyházak, nemzetek, politikusok, katonák és kereskedők – harcolt egymással és egymás ellen. A keresztes hadjáratok szellemiségétől átitatva, a hatalom, hírnév, arany és rabszolgák utáni vágytól hajtva, gyorsan és véresen meghódították és kizsákmányolták a hatalmas földrészt.

Kolumbusz második útjának (1493–1496) már egy tekintélyes, 17 hajóból álló flotta élén vágott neki, zsoldosokkal, papokkal, fegyverekkel, szerszámokkal, vetőmaggal – és harcikutyákkal. A négylábúak, ahogyan évszázadokkal vagy inkább évezredekkel korábban Európában és Ázsiában, hűségesen követték az embert Amerikába, az új kontinensre is.

E jószágok válogatott harcikutyák és vadászebek voltak, Spanyolországból, Portugáliából, és Dél-Franciaországból – a mai mastínók, a Pero de Presa és a bordeaux-i dog ősei. Természetesen a német kereskedőházak is képviseltették magukat Dél-Amerika meghódításában, zsoldosokkal és kutyákkal egyaránt. Pedro Mendozza expedíciójában például, mely 1535-ben indult Sevillából, 150 német, felföldi és szász vett részt.

1573-ban Jeronimo Luis Cabrera megalapítja Cordoba városát, ahol hűséges embereivel és kutyáival le is telepszik. A mastínók őrizték a birtokokat, és segítették uraikat a vadászatokon és a szökött rabszolgák keresésében. Ezekből a kutyákból alakult ki a Pero de Presához hasonlatos vad és szilaj típus, a cordobai szelindek. Amikor a kolóniák véglegesen kialakultak, a hódítók letelepedtek, és az élet kissé nyugodtabb mederben folydogált, a gazdáknak új, helyettesítő elfoglaltságot kellett keresniük kutyáik számára. Kézenfekvő volt, hogy hazai (spanyol) szokások szerint bika- és kutyaviadalokat rendezzenek. Így a spanyol kutyák leszármazottjai megőrizték harcedzett tulajdonságaikat, és amikor a későbbi években Angliából megérkeztek a mai staffordshire bullterrier ősei, magától értetődően keresztezték őket a helybeli kutyákkal. Többek között ezekre az angol származású kutyákra vezethető vissza a fehér szőrzet kialakulása.

Tenyésztés

Az argentin dog modern tenyésztése 1873-ban kezdődött. A később egy vadászat során meggyilkolt dr. Antonio Nores Martinez róka, vaddisznó, sőt puma üldözésére alkalmas, új falkakutyát akart kitenyészteni. Nem túl ugatós, a hegyi vadászatokon is kitartó, nyombiztos, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyát akart. Spanyolországból alanókat hozatott, melyeket gondosan kiválogatott, szinte mindig fehér cordobai kutyákkal keresztezett. E kutyákat a doktor két fia tenyésztette tovább.

Antonio Junior, a genetika professzoraként határozta meg a munka tudományos alapvetéseit. A két tehetséges tenyésztőnek 30 évig tartott, míg megteremtette a modern argentin dog szilárd genetikai bázisát.

Párhuzamosan végrehajtott, gondosan kiválogatott keresztezéseket és beltenyésztést folytattak boxerekkel és angol bulldogokkal. Egy csíkos dog pár Németországból nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, de egy angol pointer fedezéséből ígéretes alom született. Bár kevés írásos feljegyzés maradt a Martinez fivérek után, így vannak vitatott pontok a fajta történetében, az biztos, hogy felhasználtak egy – mint ahogy később kiderült, süket – bullterriert, egy ír farkaskutyát, egy bordeaux-i dogot és egy pireneusi masztiffot is.

Az argentin közvélemény 1947-ben értesült az akkor már létező vadászkutyáról, a dogo argentinóról a Diana c. vadászlapból. A Központi Nemzeti Vadászkongresszuson Buenos Airesben a testvérpár személyesen ismertette és mutatta be a fajtát.

1954 február 3-án regisztrálták az első dogokat Agustin Nores Martinez tenyészetéből. 1964-ben ismerte el az argentin kennel klub hivatalosan a fajtát,az FCI pedig 1973. július 31-én regisztrálta az argentin dogot. Agustin Nores Martinez haláláig (1978) 1078 kölyköt regisztráltak Argentínában. Három közülük (Pampa del Chubut, Retama de Amitu és Toro del Neuquen) 1968-ban érkezett Európába, a német Dr. Erich Schneider-Leyerhez, aki évekig levelezett dr. Agustin Nores Martinezzel és Ruben Passet Lastrával, míg végül 1986 augusztus 22-én megérkeztek az első argentin dogok Európába. A fajta európai meghonosítójaként egyébként az osztrák dr. Otto Schimpfet tartják számon. Schimpf korábban bullterrierekkel foglalkozott, de mikor egy autóbalesetben meghalt két kutyája, felhagyott a tenyésztéssel. Még az osztrák fajtaklub elnökségét képviselve tartózkodott Buenos Airesben, mikor megtörtént a nagy találkozás: Schimpf ekkor először látott argentin dogot, de azonnal beleszeretett a fajtába. Napjainkra ismert dogo-tenyésztővé vált, és sokáig arra törekedett, hogy megőrizze a fajta eredeti funkcióját, a vadászatot. Farmján kifejezetten azért tartott vaddisznókat, hogy kutyáinak megadja a gyakorlási, tanulási lehetőséget, hogy azok kiélhessék vadászösztönüket.

Közép-Európában az argentin dog eredeti funkciójának megfelelő vadászati mód gyakorlására nincs sok lehetőség, hiszen a legtöbb országban tilos a falkavadászat. Szülőhazájában a dogo argentino még mindig kiváló segítője a vadászoknak. Főleg vaddisznóra és pumára használják (utóbbi igen megnehezíti a szarvasmarha tenyésztők életét). Feladatuk a vad megkeresése és fogvatartása, míg a vadászok a tetthelyre nem érnek. Általában 2–4 kutyával vadásznak egyszerre. Előfordul, hogy a kutyák súlyosan megsérülnek, vagy a puma megöli őket. Sajnos az argentin dogok fajtársaikkal szemben gyakran agresszívak, ami a vadászat során igen zavaró. Ezt a problémát még nem tudták teljesen kiküszöbölni.

Bár rettenthetetlen vadászkutyaként félelmetesnek is tűnhet, az argentin dog kiváló családi kutya. Sok ember látja szívesen maga mellett ezt az erőteljes, elegáns, ámde családjával roppant kedves nagy fehér kutyát. A kanok marmagassága 62–68 cm, a szukák 60–65 cm magasak. Súlyuk kb. 45 kg.

 
A spanyolok kemény harci dogokat vittek magukkal Dél-Amerikába. Csak a XX. században kezdődött egy vadászkutya szisztematikus kitenyésztése vaddisznó- és vadmacskavadászatra. Abból a célból, hogy gyors, harcias kutyát nyerjenek, → német dogot, → bullterriert, → pointert stb. kereszteztek be. A mai dogo argentinót több speciális szempontra történő tudatos kiválasztás alkotta meg: szüksége volt érzékeny orra (az argentin dog magasra tartott orral vadászik, mivel a pumák felmenekülnek a fákra), erős testfelépítésre a vad kitartó követéséhez átjárhatatlan tájon is és fehér szőrre, hogy a vadász jól lássa a kutyát, és meg tudja különböztetni a vadtól. 1969-ben érkezett az első három példány Németországba. Alkalmazkodó, robusztus, az időjárással szemben ellenálló lakótársaknak bizonyultak.
 
 A dogo ragaszkodó, jóindulatú, gyerekszerető családi kutya, amely keveset ugat. Elegendő mozgás és elfoglaltság esetén jól tartható a házban. Rövid, fehér szőrét könnyű ápolni, igénytelen kutya. Az erős idegzetű, magabiztos, kiegyensúlyozott társ szeretetteli, következetes nevelést igényel kölyökkorától kezdve, mivel az önállóan vadászó kutya nem kifejezetten engedelmes típus. A dogo megvesztegethetetlen védőkutya, amely nem ismeri a félelmet, és az önfeláldozásig küzd, ha a helyzet megköveteli. Ugyanakkor nehéz provokálni, és nem támad könnyelműen. Esetenként hajlamos a verekedésre. Mivel a fajtánál előfordul süketség, vásárláskor el kell kérni a tenyészállatok és a kölykök hallásvizsgálati eredményeit.
 
Marmagasság kanok 62–68 cm, szukák 60–65 cm
Szín tiszta fehér, sötét folt a fejen megengedett, fekete orrpigment
Ország Argentína
FCI-szám 292.








Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása